A gyülekezési jog „első generációs” szabadságjog. A lelkiism ereti, vallás-, szólás- és sajtószabadsághoz hasonlóan negatív jognak is mondják, mivel az államnak – szemben a huszadik században bevetté vált szociális, gazdasági és kulturális jogokkal – eredetileg nem volt más feladata, mint tartózkodni a korlátozástól. Ám, mint arra egy 2001-es alkotmánybírósági határozat is utal, ma „a hatóságnak szükség esetén akár erő alkalmazásával is biztosítania kell a jogszerűen tartott gyűlések lebonyolítását, illetőleg meg kell akadályoznia, hogy azt mások megzavarják”.

Ugyancsak az AB-döntést idézve elmondhatjuk: a gyülekezési jog a kiemelt alkotmányos védelemben részesülő kommunikációs jogok egyike. Ám nem korlátlan. Az egyik legfontosabb ENSZ-egyezmény, a bő negyven éve elfogadott Polgári és politikai jogok nemzetközi egyezségokmánya az állam biztonsága, a közbiztonság, közrend, közegészség, közerkölcs, illetve a tüntetésben részt nem vevők jogainak és szabadságának védelme érdekében tartja lehetségesnek a – szigorúan törvényi – korlátozást.

Abszolút, vagyis korlátozhatatlan jog a modern világban alig létezik. Kivételt nemzetközi egyezmények alapján az emberi méltósághoz való jog, illetve a kínzás és embertelen bánásmód – ezekből levezetve pedig a rabszolgaság és a kényszermunka – tilalma jelent.

A magyar Alkotmánybíróság a föntieken túl az élethez való jogot is abszolútnak mondja, így indokolva a halálbüntetés tilalmát. A többi alapjog korlátozható, amennyiben a korlátozás nem aránytalan, és nem érinti a jog „lényeges tartalmát”. A szabadságjogok nem állíthatók sorrendbe. Konfliktusuk esetén a törvényhozás vagy az igazságszolgáltatás határoz.

A rendszerváltás óta az AB érdemben mindössze egyszer tárgyalta a gyülekezési törvényt. Abban, hogy mi számít arányos, megengedhető vagy épp szükséges korlátozásnak, nincs egyetértés.

„Minden németnek joga van arra, hogy bejelentés vagy engedély nélkül békésen, fegyvertelenül gyülekezzék” – idézi az 1949-es bonni alkotmányt Halmai Gábor az általa szerkesztett Emberi jogok című tankönyvben.

Ugyancsak a demonstrálni szándékozók bejelentési kötelezettségének eltörlését és a spontán tüntetések törvényesítését javasolta az alkotmányjogász a minap, a Gönczöl-bizottság tagjaként. Halmai különvéleményt fűzött a kormányfő felkérésére összeállt, az őszi zavargásokat és azok okait vizsgáló grémium jelentéséhez.

Ebben egyúttal a Kossuth téri kordon fölszedését is szorgalmazta.

De mielőtt rátérünk a „kerítésvitára”, vegyük sorra a szabályozást, a körülötte támadt vitákat, reformterveket.

Magyarország közvetlenül a második világháború után a polgárok elidegeníthetetlen jogának mondta ugyan a gyülekezést, ám az új, sztálinista alkotmány szerint annak gyakorlása már csak a dolgozók (utóbb a szocializmus) érdekeivel összhangban volt lehetséges. Vagyis sehogy. Az elszaporodó utcai megmozdulások hatására a pártállami Országgyűlés végül 1989 januárjában fogadta el a ma hatályos törvényt.

A gyülekezési szabadság e szerint kizárólag mások jogainak, szabadságának sérelme vagy bűncselekmény elkövetése esetén korlátozható. A szervezőknek a gyűlés időpontjának, helyszínének vagy útvonalának, céljának, napirendjének, valamint a résztvevők várható létszámának megjelölésével az illetékes rendőrkapitányságon kell jelezniük demonstrációs szándékukat, legkésőbb hetvenkét órával a tüntetés előtt. A hatóság a gyűlést csak akkor tilthatja meg, ha az „a népképviseleti szervek vagy a bíróságok zavartalan működését súlyosan veszélyeztetné”, vagy ha „a közlekedés más útvonalon nem biztosítható”.

Abban, hogy a „szabadság eufóriájában” született gyülekezési törvény módosításra szorul, a szakma nagy része egyetért. A többség inkább pontosítást, mint szigorítást remél, és – nem ok nélkül – tart a politikai barkácsolástól.

Mint említettük, Halmai Gábor a spontán tüntetések legalizálása mellett foglalt állást (és erre hajlik a kormányzat is, igaz, azzal a feltétellel, hogy a helyszínen a résztvevők egyikének vállalnia kell a szervezői feladatokat), míg a Gönczöl-bizottság a jelenlegi három napról hat-nyolc órára csökkentené a bejelentési kötelezettséget. Az érvelés szerint a demonstráció elsősorban a politikai tiltakozás, vagyis a felháborodás kifejezésének eszköze, míg a hatóságok fölkészülése alig néhány órát vesz igénybe.

Ugyanez a logika azonban elveti a fővárosban ősszel gyakorlattá vált „végtelenített tüntetéseket”. A bizottság azt javasolja: a gyülekezés legfeljebb huszonnégy órán át tartson, míg Gyurcsány Ferenc Szili Katalin házelnöknek írt levelében a maximum ötnapos rendezvények mellett foglalt állást. (Ennek kijátszása, vagyis a demonstráció naponkénti/ötnaponkénti bejelentése, gyanítjuk, nem emberpróbáló feladat.) További ötlet, hogy a jogalkotó térjen vissza a törvény eredeti, ám mindössze néhány hónapig hatályos rendelkezéséhez, amely az Országgyűlés közvetlen környezetét – német mintára – kivonná a gyülekezés szabadsága alól. (Berlinben a Reichstag körül mintegy 500 méteres sugarú körben tilos a tüntetés, ha ülésezik a törvényhozás.)

Akárhogy is, a gyülekezési törvény alapvetően jó, téves vagy manipulált olvasata viszont gondot okoz. Akik az őszi zavargások okozta sokk miatt szigorítást sürgetnek, elfelejtik, hogy a rendőrség szeptember 17-én – Gyurcsány Ferenc balatonőszödi beszéde napvilágra kerülésének napján – minden további nélkül föloszlathatta volna a Kossuth téren összeverődött néhány száz fős tömeget. És alighanem csak a feszültség csillapításának hiú reményében nem tette meg.

Persze kérdés, hogy a nem annyira nagyvonalúságáról, mint vasszigoráról ismert Gergényi Péter maga döntött-e úgy: választási gyűlésnek minősíti a kibontakozó kormányellenes megmozdulást. Ugyancsak nehezen képzelhető el, hogy a főkapitány az igazságügyi és rendészeti tárca tudta nélkül szignálta volna – tekintettel a kampánycsendre – kulturális programmá a Parlament előtt bő két hete tartó szélsőjobbos dzsemborit.

Ráadásul nyilvánvaló, hogy a gyülekezési jog nem a „táborozáshoz való jog”. A világ számos nagyvárosában hónapokig zajlanak demonstrációk – de csak reggeltől estig. A résztvevők a legritkább esetben laknak, mosnak, főznek és ürítenek a törvényhozás épülete előtt. Ez persze inkább ízlés dolga. Akik a Kossuth téri permanens tüntetés ellen emeltek szót, a környéken élők jogaira hivatkozva tették. Szerintük a végtelenített demonstrációkkal a helyben lakók pihenéshez és egészséghez való joga sérült. És bár ezek nem tartoznak az „első generációs” szabadságjogok közé, az együttélési normák a demonstrálókat is kötelezik. Annak megfejtése, hogy meddig terjed a gyülekezési jog, legfeljebb az igazságszolgáltatástól várható.

Bírói állásfoglalás híján a hatalom tavaly október 23-án a Kossuth tér lezárásáról döntött. Hogy joggal-e, kevesen vitatják, hiszen a tér átvizsgálása során – mint mondják – késeket, fegyverként használható eszközöket is találtak a sátorozóknál. Ami (bár lehet a magyar múlt iránti rajongás példás bizonyítéka) aligha felel meg a „fegyvertelen gyülekezés” követelményének.

Mint ismert, Gergényi a rendőrségi törvényre hivatkozva úgynevezett „személy- és létesítményvédelmi intézkedést” vezetett be a Parlament előtt. (E határozat alapján szokás – tévesen – „műveleti területnek” mondani az Országház környékét.) Az ünnepi rendezvények és a törvényhozás biztonsága érdekében eredetileg egy hónapra emelt fémkerítés ma is a helyén van. Gergényi november 22-én úgy határozott: intézkedését határozatlan időre meghosszabbítja. Döntése nemcsak a tüntetni vágyók, hanem a jogvédő értelmiség körében is vihart kavart.

Mígnem a Fidesz képviselői február 2-án nekimentek a kordonnak.

A bontás látványos, ám törvénysértő akció volt. „A jogállamot nem lehet nem jogállami eszközökkel védeni” – mondta a szabadságjogok körültekintő bajnokaként ismert államfő, egyúttal a gyülekezési jog aggályos korlátozásának tartva az idestova öt hónapja álló kordonsort.

És valóban: ellentét feszül a gyülekezési és a rendőrségi törvény között. Utóbbi lehetővé teszi, hogy a hatóság a Kossuth térhez hasonlóan a város bármely pontját kivonja a gyülekezési jog alól, míg a gyülekezési törvény nem enged hasonló korlátozást.

Ma már tudjuk: a kerítés nemcsak pajszerrel, de jogállamhoz méltó módon is eltávolítható. Az ORFK helyettes vezetője kimondta, hogy a szolgálati szabályzat csupán ideiglenes hatállyal teszi lehetővé egy közterület lezárását. Márpedig a főkapitány novemberben elmulasztott új határidőt szabni. Azóta ez is megtörtént. Március végéig áll a kordon a téren, ami alighanem azt mutatja: a rendőri vezetés újabb, a nemzeti ünnep idején sűrűsödő zavargásokkal számol.

A kormány sajtóhírek szerint üdvözli a kerítésbontást, ami legalábbis meglepő annak fényében, hogy Szilvásy kancelláriaminiszter szerint maga az Országház sincs biztonságban.

Ám nemcsak a kordon miatt lángolt föl a gyülekezési jogról szóló vita. Február közepén, mint rendesen, újnácik emlékeztek a Hősök terén a nyilas-német kitörési kísérletre. A szocialisták szokásuk szerint elhatárolódásra szólították a parlamenti erőket, míg a Fidesz – egy a párt által amúgy elvetett – fővárosi rendeletre hivatkozva kérte számon: miért engedélyezte az önkormányzat a keretlegények demonstrációját.

Nos, nem engedélyezte. Bár a liberális Demszky Gábor még ősszel – rendszerváltáskori önmagára már alig emlékeztető módon – a főváros hozzájárulásához kötötte a tüntetésekhez elengedhetetlen színpadállítást és hangosítást, de a bőrfejűek elmulasztottak jóváhagyást kérni. Az idő ezúttal őket igazolta. Az Alkotmánybíróság néhány nappal az újnácik seregszemléjét követően hatályon kívül helyezte a gyülekezési jogot korlátozó rendelkezést, mondván: „Demokratikus társadalom nem választhatja a tiltakozás elnémításának útját.”

info 168 óra